Szinte napra pontosan hét év telt el a legutóbbi Scars on Broadway-lemez óta, így nyugodtan kijelenthetjük: Daron Malakian nem sieti el az új dalok megjelentetését. Az előző, Dictator névre keresztelt anyag és a szólódebüt között még több, közel tíz év pergett le. Persze közben volt egy-két System of a Down-feltámadás, legalábbis koncertezés, még ha új nagylemezt 2005 óta nem is adott ki a legendás banda (2020-ban a Protect the Land és a Genocidal Humanoidz duóját sikerült kihozni, azóta semmi).
Akinek esetleg nem cseng ismerősen főszereplőnk neve, annak dióhéjban itt egy kis összefoglaló.
Daron Malakian egy erős művészi vénával megáldott örmény-amerikai családba született gitáros/énekes,
aki sikereit az ezredforduló egyik legismertebb metálcsapatával, a System of a Downnal aratta, Serj Tankian, Shavo Odadjian és John Dolmayan társaságában. Bár a zenekar mindössze 7 év alatt adott ki 5 nagylemezt, 3 stúdiózás eredményeként, sikerük minden várakozást felülmúlt: milliós lemezeladásokkal, globális népszerűséggel és szakmai elismertséggel. Egzotikus, keleties, de agresszív riffek, énekelhető/üvölthető refrének, egy kis hibbantság és politikus, társadalomkritikus szövegek kavalkádja volt a System esszenciája, amivel az akkoriban tomboló hip-hopos nu-metal hullámból kitűntek, és amin egyértelműen túlmutattak. A zenekar jelentőségét érdemes nem alábecsülni – Tankianék egy komplett generációnak nyújtottak belépőt a keményebb zenék világába.
Sajnos azonban ez a rövid aranykorszak nem tarthatott örökké, különféle ellentétek miatt ugyanis a 2005-ös duplaalbum, a Mezmerize/Hypnotize után „szünetre” vonult a banda – ez a szünet kisebb megszakítások kivételével azóta is tart. A tagok a főzenekar „megszűnését” követően saját útjukat kezdték járni –
ekkor hozta tető alá új projektjét Malakian, Scars on Broadway névvel.
Két évvel az utolsó System-lemez után Serj Tankian kiadta Elect the Dead című szólómunkáját, rá egy évre pedig megjelent a Scars on Broadway anyaga is, amelyen Malakian mellett a System-dobos John Dolmayan is játszott (a duót Danny Shamoun billentyűs és Franky Perez gitáros egészítette ki ekkor). Az első Scars-lemez egy korrekt rockanyag volt, ízig-vérig Malakian-riffekkel, de könnyedebb stílusban, mint azt a Systemben megszokhattuk. A They Say, a World Long Gone, az Insane vagy a Babylon mind erős, emlékezetes dalok voltak, így főhősünk méltán lehetett büszke az anyagra (még ha szerintem az Elect the Dead szintjét nem is érte el). Fülbemászó dallamok, pogós gyorsulások voltak az albumon, mely az elődzenekar hagyományainak őrzése mellett tudott újat is mutatni.
Aztán tíz évnyi csend következett, átalakult a tagság (ennek folyományaként át is nevezte Malakian a zenekart Daron Malakian and Scars on Broadway-re – ami végül is logikus, hiszen mégiscsak a szólócsapatáról van szó), majd 2018 nyarán napvilágot látott a második etap, Dictator címmel.
Az album – elődjéhez hasonlóan – szilárd repertoárral bírt,
olyan kiváló dalokkal, mint a Dictator, Never Forget, Fuck and Kill vagy a Talkin Shit. Eszméletlen amúgy, hogy Daron stílusát ezeken a lemezeken is kb. öt másodperc alatt fel lehet ismerni, keleties ízű riffjei és jellegzetes orrhangján tolmácsolt énektémái bármely (de inkább egy kései) System-korong méltó részei lehettek volna. Bár nem sokszor vendégszerepel, érdemes például belehallgatni a Linkin Park Rebellion című számába – az első pár gitárhangból megmondod, hogy kivel működött együtt a csapat. Saját elmondása szerint Daron amúgy sok dalát tartogatta az elmúlt években egy esetlegesen megjelenő új System-lemezre. A csillagok viszont nem álltak úgy, hogy ez a korong megszülessen, s talán nem is fognak soha; a gitáros legfrissebb interjúiban legalábbis elég pesszimistán nyilatkozott a témában.
Akárhogy is állnak a System dolgai, az új Scars-korong (talán nem véletlenül) Daron 50. születésnapján, július 18-án jelent meg.
Így akár saját magának szánt ajándéknak is tekinthetjük az Addicted to the Violence-t.
Nem volt kifejezetten nagy felhajtás körülötte, gyakorlatilag nyár elején jelentették be a lemezt, és lám, nyár közepére meg is érkezett. Daron ezúttal Orbel Babayannal és Roman Lomtadzével dolgozott együtt: Orbel gitározik, szintizik, basszusozik, mandolinozik, illetve ő jegyzi társszerzőként a dalok egy részét (pl. Done Me Wrong, Imposter, Destroy the Power és a címadó); Roman pedig a dobokért felel. Malakian egyébként úgy nyilatkozott, hogy az új dalok alapjai is régebbiek, a systemes időkből származnak – s először a Covid-éra alatt kerültek rögzítésre, de akkor még nem volt elégedett a végeredménnyel, így érlelte a nótákat. Lássuk, megérte-e a várakozás!
A nyitó, előzetesen kislemezként is megjelent Killing Spree dalról első körben az jutott eszembe, hogy Malakian itt igazán kiélte sötétebb műfajok iránti szeretetét.
A második refrén alatti és később ismétlődő black metalos blastbeat ritka motívum a dalaiban,
bár nem egyedülálló: hasonlóan blackes részeket korábban is írt, még a SOAD-os időkből. Érdemes például meghallgatni a Revenga egyes részeit (talán nem véletlen a párhuzam, Malakian bevallása szerint ugyanis a Killing Spree még a Mezmerize/Hypnotize lemezekhez íródott). Kicsit furcsa dinamikája van egyébként ennek a nótának, a verze alatt olyan, mintha énekesünk futna a riffek után. A lendület a kettes Satan Husseinnel sem gyengül, ebben a dalban is sodró riffeket és hősünk egyik védjegyének számító, agymenésszerűen hömpölygő aktuálpolitikai szöveget kapunk. A Done Me Wrong hasonló tempóban fut, malakianos géppuskás riffeléssel, remekül időzített közel-keleti szintiszólóval és motívumokkal.
A The Shame Game viszont behúzza a féket, sejtelmes, erősen Holy Mountainsra hajazó akkordokkal és egyszerű, de hatásos szövegvilággal. Érződik, hogy a dal szeretne kibontakozni – ám a fent említett klasszikus SOAD-tétel gyorsulása helyett itt egy keleties motívumban csúcsosodik ki a nóta. Nem rossz, nem rossz; van hangulata, az ismétlődő mondatok pedig megteszik hatásukat – hipnotizálóan hat az egész, és végül szép, kerek egésszé válik a szám.
Az átmeneti lassúzást követően remek az időzítése a Destroy the Power harapós, lüktető basszusriffjének.
A dalban SOAD-os, penge, keleties gitártémák futnak végig, a refrén pedig talán a legjobban eltalált tétel az egész lemezen – az arabos díszítésekkel tényleg telitalálat. A soron következő Your Lives Burn/ Imposter páros szintén a gyors, odamondós nóták csoportját gyarapítja, mindkettő zakatol megállás nélkül, utóbbira pedig egy karakteres refrént és szólót is sikerült kanyarítani. A görögös, tábortüzes, mandolinnal megfejelt You Destroy You kifejezetten hangulatos, szép díszítésekkel és énekelhető, nosztalgiával leöntött refrénnel. A Watch That Girl enyhén Lost In Hollywoodra emlékeztető hangulattal és akkordokkal operál, pörgős, kirobbanó refrénnel; ütős nóta ez is a maga baljós módján. Végül a címadó szomorkás atmoszférával, emlékezetes szintitémákkal zárja az albumot.
Alighanem egyértelmű a fentiekből: Daron Malakian és csapata jól sikerült új lemezzel rukkolt elő.
Malakian nem találja fel magát újra, marad a szokásos stílusban,
de dalainak van íve, lelke, akar velük mondani valamit, és érződik, hogy a gitáros ennyi év után sem veszi félvállról a szerzői munkát. Szívesen megnézném őt élőben is; remélem, hogy vagy a Scars, vagy a System társaságában tesz még nálunk egy fordulót valamikor. Addig is meleg szívvel ajánlom az Addicted to the Violence-t mindenkinek, aki egy szórakoztató, kerek rocklemezt keres, vagy csak szeretné újraélni a System-fénykor hangulatait.
Daron Malakian and Scars on Broadway: Addicted to the Violence, Scarred for Life, 2025.
Borítókép és fotó: a Scars on Broadway Facebook-oldala
